Vigyázat!

2008-02-25T21:03:00.010+01:00

Néhány újabb nap telt el, nyolc életen túl gyógyuló sérüléseimből lábadozással, igazán említésre méltó események nélkül. Azaz talán valami mégis akad, amiről érdemes beszélnem.
Kerülöm az utcát, felkavaró esetem óta nem vonz a külvilág tolakodó sokfélesége. A dokinál tett kiruccanásomon kívül meglátogattam néhány könyvesboltot, meg persze a plázát a szükséges élelmiszerekért. Na jó bevallom, gyengébb vagyok annál, hogy ellen tudjak állni a légkondícionálóktól porosra szárított szemem előtt felvonuló hipnotikus árubirodalomnak.
Vettem jó adag chipset, különféle érdekes ízű üdítőket, meg valami szeszt is, az alkoholrészleg 500 üvege közül.
Azt mondhatom tehát, jól fel vagyok szerelkezve. Hosszútávra tervezek, bár nem tudom általában meddig tart kigyógyulni a szilánkos valóságtörésből, az interneten nem sikerült találnom esettanulmányokat.
Térjünk vissza valódi mondanivalómhoz, ami talán említésre méltó. Az elmúlt napok során meglehetősen sok időt töltöttem azzal, hogy felderítsem, mégis miféle és mekkora károkat okoztam magamnak. Minden ilyen expedíció során körülbelül térdig gázolok a valóságról 28 év alatt alkotott képem milliméteres darabkái között, ráadásul nem mondanám, hogy a lelkem kellemes melengető fényárban úszik, szóval eléggé viszontagságos körülmények között zajlik egyszemélyes túrázásom.
Sok részletet fogok még kiemelni a felfedezéseim közül, most egy békésen induló momentumot mesélek el, ami aztán végül engem is alaposan meglepett.
Valahogy belebotlottam fantáziám egyik fontos szegletébe, ahol kedvenc szavaim, őrizgetett jelzős szerkezeteim tárolódnak. Arra gondoltam, lazításképp kicsit szétnézek közöttük.
Hát, nem nyűgözött le túlzottan a látvány... Semmi rendszer, egyes kifejezések olyan makacsul beágyazódtak, hogy szinte ki sem tűntek a környezetükből. Lehangoló, komor, penészes és csikorgó szavak mindenfelé. Itt meredezik a "sötét", a "súlyos", a "gyötrő", a "bágyadt", a "haldokló", a "sápadt", és így tovább. Nem is ezek foglalkoztattak igazán, hanem egy különösen burjánzó kis szó, amit a káosz mélyén láttam meg: "KEVÉS".
Azonnal megértettem, mennyire szétáradtak bennem ennek a kis élősködőnek a spórái; lassan, alattomosan, míg végül egyre több dologban éreztem, hogy "KEVÉS", és kezdtem el keresni a "TÖBB"-et. Kevés lett a szépség látványa, a csók íze, a nevetés hangja, és a formák érintése.
Itt lappang hát kínos helyzetem egyik okozója.
Még nem tehettem semmit, többet kell tudnom, erőt kell gyűjtenem, nem robbanthatom ki innen mindenestül. Idővel le tudom majd győzni. Kiszárítom, megmérgezem, elsorvasztom, már láttam a rejtekhelyét! Csendben rácsuktam az ajtót, és ezt a felfedezőutat befejezettnek nyilvánítottam.

Mielőtt elfelejteném, a zűrös szavak alatt teljesen eltemetve találtam egy kis töredéket, ami egészen jó állapotban megmaradt, és miután leporoltam, éledő fénye elől zizegve húzódtak el az indák.

Csillag, őrizd a fényt;
van még szív, mi megért,
Van még ég, mi befogad,
Ragyog még, mi benned él,
Benned él, mi ragyoghat.

2008-02-20T21:45:00.004+01:00

Telihold van. A sápadt éjjeli fény a padlómon kúszik. A tudományos elemzések szerint ilyenkor erősebb a dagály, a tenger elszántabban tör égi hódítója felé, a parton merészen felkúszó hullámai örök hánykolódásba csábítják a halászok csónakjait. Az emberi test vize is megpezsdül, néhány ősi ösztön idegesen futkos ketrecének rácsai mögött.

2008-02-19T21:19:00.013+01:00

Az orvostól hazafelé szereztem fájdalomcsillapítót. A helyzethez képest egyre nyugodtabb vagyok. A tudatom lassan elég merészséget gyűjt ahhoz, hogy előidézze néhány felismerés képét, ami abban a traumatikus pillanatban még elviselhetetlenül izzott.

Minden ott kezdődött, hogy féktelen érteni akarásomtól hajtva belestem Isten mesteri íllúziókból felépített varázslatának függönye mögé. Már egy ideje néztem az előadását, mikor egyre több kérdés csábította el figyelmem a látványtól.

Először egy izegő hernyóból préselt elő egy gyűrött, sokszínű pillangót, aztán megbűvölt egy száraz ágat, mire az rügyezés és hervadás végtelen körforgásába kezdett.

A következő trükkben élettelen száraz homokra esőt cseppentett, mire a kis vízfolt helyén pulzálni kezdett az élet. Egyetlen mozdulattal láncba fűzött néhány univerzumot, aztán ugyanilyen könnyedséggel szakította szét őket.

Amikor bemutatta a naplemente című mutatványát, nem bírtam tovább, éhes elégedetlenségem legyőzött és észrevétlenül felálltam a helyemről. Megfigyeltem a közönséget, a többiek arcát. Láttam egyeseket, akik mintha megdermedtek volna, arcizmuk sem mozdult. Kicsit távolabbról sírás hangját is hallottam, majd ahogy haladtam előre oldalazva a lábak előtt, bele is botlottam egy keservesen szenvedő emberbe. Szegény sorstárs, látom rajta, hogy már jó ideje nem figyel a produkcióra, ki tudja, mi kínozza.

Elég hosszú a sor, elhaladtam szerelmespárok előtt, ők sem nagyon követik az eseményeket, bár néha egymás fülébe súgják: "Nézd, milyen csodálatos!". Átevickéltem még alvó, röhögő, türelmetlen, dühös, gondterhelt, ideges,beteg, részeg, rémült és egykedvű emberek előtt.

Hát itt senki nem figyel?

Mikor kiértem a nézőtéri sorok közül, az ismerős zajok kezdtek nyomasztóan elhalkulni. Látszólag senki nem törődött azzal, hogy én a színpad rejtett része felé lopakodom, ezért semmi nem akadályozott meg abban, hogy a súlyos függönyön kitapogassak egy rést, és megpróbáljam rajta kilesni a titkot.

Ami azután történt, nem igazán fogtam fel azóta sem. Szégyen, csalódottság és bűntudat fogott el, éreztem a Legnagyobb Művész rosszalló figyelmét. A függöny mögött egy nem túl bonyolult, milliárdszor megismételhető mutatvánnyal néztem szembe: önmagammal. Ott leskelődtem átlátszó bűvészdoboz világom legalján. Hát hogyan tudhatnám meg az Ő titkát, innen?! Elszédültem, nem akartam már tudni többet, rohantam volna vissza befogott füllel semerre nem nézve, figyelni a kalapból kirepülő madárrajokat, nem is éreztem akkor, milyen erővel rohanok neki a láthatóvá vált üvegfalaknak.

Még szabad volt a helyem, újra itt ülök, a nagy attrakción, látszólag minden a régi, nézem a többieket, cseppet sem változtak. Vajon más is megpróbálta? Vajon ő hogy viseli a szilánkjait?

2008-02-17T16:51:00.007+01:00

Milyen feszültek azok a percek, amikor tudod, hogy már semmi nem ugyanaz, de még a jól megszokott bőrödben vagy, még ugyan az a kedvenc ételed, ugyanannak a tévésorozatnak a feljeményein töprengsz, ugyanúgy megpróbálod elcsípni a kolléganőd dekoltázsának legmélyebb, még feltűnés nélkül is kifürkészhető pontját. De a helyzet mégis megváltozott. Tudni akartam a titkot, és tönkretettem a varázslatot... A macska megpróbálja elkapni a tükörképét, a bennszülött nem érti, hogy fért bele az a sok ember egy kicsi dobozba, a nézőtér zajosan borzong, amikor a bűvész eltűnik a ládából. A magból fa lesz, és törzsébe jelet vés két szerelmes.

Sok kis apró trükk, miért is nem értem be azzal a kellemes, naivan ámuló borzongással, ahelyett hogy lázasan kutattam a rejtett üveglap után!

Efféle gondolatokkal múlatom az időt, míg az idegesítően csendes vizsgálószoba ágyán ülve várom az orvos megnyilatkozását. Sokan remegve, könyörgő szemekkel tapadnak rá arra a fehér köpenyesre, aki azokban a bizonyos feszült percekben pár szóval olyan könnyedséggel rombolhat le egy embert, egy sorsot, egy jövőt, mintha egy írógépben megkomponált figurát törölne ki egyetlen mondattal.

Talán most is erre készül. Figyelem az arcát, hátha meglátok valami árulkodó rándulást a mindennapi rutintól rögzült egykedvű vonásai mögött. És igen. Azt hiszem megvan. A tekintete legalább háromszor végigfutott már a vizsgálatok eredményein. Valami nem stimmel a számokkal. Valami nem megszokott. Rutinos szemei pillanatok alatt nyugtáznák, ha a testemből kimetszett, kiszívott, kitenyésztett és kiröntgenezett információk tegyük fel a rák jeleit mutatnák. Első pillantásra bólintana és már mondaná is: Uram, sajnos kemóra lesz szükség és csak néhány hónapja van hátra.

De velem nincs ilyen szerencséje. Már 10 perc is eltelt, mióta csak áll ott, kezében a kórlappal. Jól felborítottam a kis világát...

Végül sikerül lefeszegetnie szemeit a papírról, s most engem pásztázva próbál választ lelni zavart értetlenségére. Segítenem kellene rajta valahogy, hisz szinte könyörög azért, hogy valljam be: influenzás vagyok, esetleg vakbélgyulladásom van, de legalább egy diagnosztizált skizofréniával mentsem meg szorult helyzetéből. De sajnos nem tehetem, sokadszori kérdésére is csak azt tudom válaszolni:

- Igen, doktor úr, amint már mondtam, belecsapódtam egy üvegfalba, és a millió szilánk minden egyes darabja belém fúródott. Elvesztettem a látásom, nem hallok, a szagok eltűntek, és azt hiszem hallucinálok.

Miután újra elmondtam neki az esetet, kirobbant rajta az értetlen düh, és fenyegetve követelte, mutassak meg legalább egyet ezekből a sebekből, mert az összes általa ismert vizsgálatot elrendelte, de egyik sem mutatta ki trauma nyomait. Be kell, hogy valljam meglehetősen igazságtalanul bántam vele, mert kihagytam néhány részletet a panaszaimból.

De hogyan lehet érthetően megfogalmazni, ha az ember keresztülzuhant a valóság üvegfalán, és ott marad millió szilánkként a bőre alá fúródott törött illúziókkal, és többé már az előtte álló orvos valószerűségéről sincs maradéktalanul meggyőződve?!

Mivel a doki orvosilag láthatóan nem tud semmit tenni értem, megszabadítom felfoghatatlan balesetem nyomasztó terhétől, kezet rázunk és elhagyom fiolákkal, torzókkal, és visszataszító betegségekről készült képekkel díszített rendelőjét, átadva a kilincset egy jóravalóbb, valami hétköznapi halálos betegséggel érkező betegtársamnak.

Azt hiszem, egy tervre lesz szükség. Magamra maradtam a szilánkok között. Lehet, hogy még megragasztható....

..
Hiányzik a varázslat!