Az orvostól hazafelé szereztem fájdalomcsillapítót. A helyzethez képest egyre nyugodtabb vagyok. A tudatom lassan elég merészséget gyűjt ahhoz, hogy előidézze néhány felismerés képét, ami abban a traumatikus pillanatban még elviselhetetlenül izzott.


Minden ott kezdődött, hogy féktelen érteni akarásomtól hajtva belestem Isten mesteri íllúziókból felépített varázslatának függönye mögé. Már egy ideje néztem az előadását, mikor egyre több kérdés csábította el figyelmem a látványtól.


Először egy izegő hernyóból préselt elő egy gyűrött, sokszínű pillangót, aztán megbűvölt egy száraz ágat, mire az rügyezés és hervadás végtelen körforgásába kezdett.

A következő trükkben élettelen száraz homokra esőt cseppentett, mire a kis vízfolt helyén pulzálni kezdett az élet. Egyetlen mozdulattal láncba fűzött néhány univerzumot, aztán ugyanilyen könnyedséggel szakította szét őket.

Amikor bemutatta a naplemente című mutatványát, nem bírtam tovább, éhes elégedetlenségem legyőzött és észrevétlenül felálltam a helyemről. Megfigyeltem a közönséget, a többiek arcát. Láttam egyeseket, akik mintha megdermedtek volna, arcizmuk sem mozdult. Kicsit távolabbról sírás hangját is hallottam, majd ahogy haladtam előre oldalazva a lábak előtt, bele is botlottam egy keservesen szenvedő emberbe. Szegény sorstárs, látom rajta, hogy már jó ideje nem figyel a produkcióra, ki tudja, mi kínozza.


Elég hosszú a sor, elhaladtam szerelmespárok előtt, ők sem nagyon követik az eseményeket, bár néha egymás fülébe súgják: "Nézd, milyen csodálatos!". Átevickéltem még alvó, röhögő, türelmetlen, dühös, gondterhelt, ideges,beteg, részeg, rémült és egykedvű emberek előtt.


Hát itt senki nem figyel?


Mikor kiértem a nézőtéri sorok közül, az ismerős zajok kezdtek nyomasztóan elhalkulni. Látszólag senki nem törődött azzal, hogy én a színpad rejtett része felé lopakodom, ezért semmi nem akadályozott meg abban, hogy a súlyos függönyön kitapogassak egy rést, és megpróbáljam rajta kilesni a titkot.

Ami azután történt, nem igazán fogtam fel azóta sem. Szégyen, csalódottság és bűntudat fogott el, éreztem a Legnagyobb Művész rosszalló figyelmét. A függöny mögött egy nem túl bonyolult, milliárdszor megismételhető mutatvánnyal néztem szembe: önmagammal. Ott leskelődtem átlátszó bűvészdoboz világom legalján. Hát hogyan tudhatnám meg az Ő titkát, innen?! Elszédültem, nem akartam már tudni többet, rohantam volna vissza befogott füllel semerre nem nézve, figyelni a kalapból kirepülő madárrajokat, nem is éreztem akkor, milyen erővel rohanok neki a láthatóvá vált üvegfalaknak.

Még szabad volt a helyem, újra itt ülök, a nagy attrakción, látszólag minden a régi, nézem a többieket, cseppet sem változtak. Vajon más is megpróbálta? Vajon ő hogy viseli a szilánkjait?