Milyen feszültek azok a percek, amikor tudod, hogy már semmi nem ugyanaz, de még a jól megszokott bőrödben vagy, még ugyan az a kedvenc ételed, ugyanannak a tévésorozatnak a feljeményein töprengsz, ugyanúgy megpróbálod elcsípni a kolléganőd dekoltázsának legmélyebb, még feltűnés nélkül is kifürkészhető pontját. De a helyzet mégis megváltozott. Tudni akartam a titkot, és tönkretettem a varázslatot... A macska megpróbálja elkapni a tükörképét, a bennszülött nem érti, hogy fért bele az a sok ember egy kicsi dobozba, a nézőtér zajosan borzong, amikor a bűvész eltűnik a ládából. A magból fa lesz, és törzsébe jelet vés két szerelmes.

Sok kis apró trükk, miért is nem értem be azzal a kellemes, naivan ámuló borzongással, ahelyett hogy lázasan kutattam a rejtett üveglap után!

Efféle gondolatokkal múlatom az időt, míg az idegesítően csendes vizsgálószoba ágyán ülve várom az orvos megnyilatkozását. Sokan remegve, könyörgő szemekkel tapadnak rá arra a fehér köpenyesre, aki azokban a bizonyos feszült percekben pár szóval olyan könnyedséggel rombolhat le egy embert, egy sorsot, egy jövőt, mintha egy írógépben megkomponált figurát törölne ki egyetlen mondattal.

Talán most is erre készül. Figyelem az arcát, hátha meglátok valami árulkodó rándulást a mindennapi rutintól rögzült egykedvű vonásai mögött. És igen. Azt hiszem megvan. A tekintete legalább háromszor végigfutott már a vizsgálatok eredményein. Valami nem stimmel a számokkal. Valami nem megszokott. Rutinos szemei pillanatok alatt nyugtáznák, ha a testemből kimetszett, kiszívott, kitenyésztett és kiröntgenezett információk tegyük fel a rák jeleit mutatnák. Első pillantásra bólintana és már mondaná is: Uram, sajnos kemóra lesz szükség és csak néhány hónapja van hátra.

De velem nincs ilyen szerencséje. Már 10 perc is eltelt, mióta csak áll ott, kezében a kórlappal. Jól felborítottam a kis világát...

Végül sikerül lefeszegetnie szemeit a papírról, s most engem pásztázva próbál választ lelni zavart értetlenségére. Segítenem kellene rajta valahogy, hisz szinte könyörög azért, hogy valljam be: influenzás vagyok, esetleg vakbélgyulladásom van, de legalább egy diagnosztizált skizofréniával mentsem meg szorult helyzetéből. De sajnos nem tehetem, sokadszori kérdésére is csak azt tudom válaszolni:

- Igen, doktor úr, amint már mondtam, belecsapódtam egy üvegfalba, és a millió szilánk minden egyes darabja belém fúródott. Elvesztettem a látásom, nem hallok, a szagok eltűntek, és azt hiszem hallucinálok.

Miután újra elmondtam neki az esetet, kirobbant rajta az értetlen düh, és fenyegetve követelte, mutassak meg legalább egyet ezekből a sebekből, mert az összes általa ismert vizsgálatot elrendelte, de egyik sem mutatta ki trauma nyomait. Be kell, hogy valljam meglehetősen igazságtalanul bántam vele, mert kihagytam néhány részletet a panaszaimból.

De hogyan lehet érthetően megfogalmazni, ha az ember keresztülzuhant a valóság üvegfalán, és ott marad millió szilánkként a bőre alá fúródott törött illúziókkal, és többé már az előtte álló orvos valószerűségéről sincs maradéktalanul meggyőződve?!

Mivel a doki orvosilag láthatóan nem tud semmit tenni értem, megszabadítom felfoghatatlan balesetem nyomasztó terhétől, kezet rázunk és elhagyom fiolákkal, torzókkal, és visszataszító betegségekről készült képekkel díszített rendelőjét, átadva a kilincset egy jóravalóbb, valami hétköznapi halálos betegséggel érkező betegtársamnak.

Azt hiszem, egy tervre lesz szükség. Magamra maradtam a szilánkok között. Lehet, hogy még megragasztható....

..
Hiányzik a varázslat!