Néhány újabb nap telt el, nyolc életen túl gyógyuló sérüléseimből lábadozással, igazán említésre méltó események nélkül. Azaz talán valami mégis akad, amiről érdemes beszélnem.
Kerülöm az utcát, felkavaró esetem óta nem vonz a külvilág tolakodó sokfélesége. A dokinál tett kiruccanásomon kívül meglátogattam néhány könyvesboltot, meg persze a plázát a szükséges élelmiszerekért. Na jó bevallom, gyengébb vagyok annál, hogy ellen tudjak állni a légkondícionálóktól porosra szárított szemem előtt felvonuló hipnotikus árubirodalomnak.
Vettem jó adag chipset, különféle érdekes ízű üdítőket, meg valami szeszt is, az alkoholrészleg 500 üvege közül.
Azt mondhatom tehát, jól fel vagyok szerelkezve. Hosszútávra tervezek, bár nem tudom általában meddig tart kigyógyulni a szilánkos valóságtörésből, az interneten nem sikerült találnom esettanulmányokat.
Térjünk vissza valódi mondanivalómhoz, ami talán említésre méltó. Az elmúlt napok során meglehetősen sok időt töltöttem azzal, hogy felderítsem, mégis miféle és mekkora károkat okoztam magamnak. Minden ilyen expedíció során körülbelül térdig gázolok a valóságról 28 év alatt alkotott képem milliméteres darabkái között, ráadásul nem mondanám, hogy a lelkem kellemes melengető fényárban úszik, szóval eléggé viszontagságos körülmények között zajlik egyszemélyes túrázásom.
Sok részletet fogok még kiemelni a felfedezéseim közül, most egy békésen induló momentumot mesélek el, ami aztán végül engem is alaposan meglepett.
Valahogy belebotlottam fantáziám egyik fontos szegletébe, ahol kedvenc szavaim, őrizgetett jelzős szerkezeteim tárolódnak. Arra gondoltam, lazításképp kicsit szétnézek közöttük.
Hát, nem nyűgözött le túlzottan a látvány... Semmi rendszer, egyes kifejezések olyan makacsul beágyazódtak, hogy szinte ki sem tűntek a környezetükből. Lehangoló, komor, penészes és csikorgó szavak mindenfelé. Itt meredezik a "sötét", a "súlyos", a "gyötrő", a "bágyadt", a "haldokló", a "sápadt", és így tovább. Nem is ezek foglalkoztattak igazán, hanem egy különösen burjánzó kis szó, amit a káosz mélyén láttam meg: "KEVÉS".
Azonnal megértettem, mennyire szétáradtak bennem ennek a kis élősködőnek a spórái; lassan, alattomosan, míg végül egyre több dologban éreztem, hogy "KEVÉS", és kezdtem el keresni a "TÖBB"-et. Kevés lett a szépség látványa, a csók íze, a nevetés hangja, és a formák érintése.
Itt lappang hát kínos helyzetem egyik okozója.
Még nem tehettem semmit, többet kell tudnom, erőt kell gyűjtenem, nem robbanthatom ki innen mindenestül. Idővel le tudom majd győzni. Kiszárítom, megmérgezem, elsorvasztom, már láttam a rejtekhelyét! Csendben rácsuktam az ajtót, és ezt a felfedezőutat befejezettnek nyilvánítottam.

Mielőtt elfelejteném, a zűrös szavak alatt teljesen eltemetve találtam egy kis töredéket, ami egészen jó állapotban megmaradt, és miután leporoltam, éledő fénye elől zizegve húzódtak el az indák.

Csillag, őrizd a fényt;
van még szív, mi megért,
Van még ég, mi befogad,
Ragyog még, mi benned él,
Benned él, mi ragyoghat.